Évekig félresöpörtem minden bántó megjegyzést, és újra meg újra azt mondogattam magamnak, hogy ne vegyem a szívemre.
Visszagondolva már tudom, hogy előbb-utóbb eljött az a pillanat, amikor egyszerűen nem bírtam tovább.
A gyerekszoba órája hajnali ötöt mutatott, amikor Onica végre elaludt a vállamon.
Lassan ringatóztam ugyanabban a hintaszékben, amelyben három évvel korábban Bradleyt etettem.
A telefonom hamarosan jelezni fogja, hogy ideje mellszívót használni, mielőtt végre lezuhanyozhatnék.
Ekkor egy álmos kis hang szűrődött ki a folyosóról.
– Anya… most reggel van vagy még éjszaka?
Elmosolyodtam.
– Ez még olyan csendes reggel, kicsim. Bújj oda apához, én mindjárt megyek.
– Apa horkol.
– Tudom, szívem. Abban igazán profi.
Apró léptek kopogtak a folyosón, aztán csend lett.
Lehunytam a szemem négy másodpercre.
Onica azonnal felébredt.
Hét órára már a konyhában álltam.
Zakó alatt mellszívóval, egyik kezemmel zabkását kavargatva, a másikkal a laptopomon futó marketingprezentációt ellenőrizve.
Kilenc órakor fontos megbeszélésem volt.
Alig néhány héttel Onica születése után vissza kellett mennem dolgozni, mert a férjem, Carl elveszítette az állását a legutóbbi leépítés során.
Carl álmosan besétált a konyhába.
A haja minden irányba állt.
A telefon már a kezében volt.
– Van kész kávé?
– Neked kell lefőznöd.
– Rossz éjszaka?
– Kettőkor… négykor… ötkor is fent volt.
Carl csak morgott egyet.
Tovább görgette a telefonját.
Amikor rápillantottam, ösztönösen elfordította a kijelzőt.
Talán sporthíreket nézett.
Vagy álláshirdetéseket.
Én inkább az utóbbiban akartam hinni.
– Alice tegnap átjött – mondtam, próbálva beszélgetést kezdeményezni. – Hozott rakott csirkét. Azt mondta, nagyon fáradtnak látszom… de olyan kedvesen mondta, hogy tényleg aggódott értem.
– Igen… Alice ilyen.
– Steve szerencsés.
– Aha.
Carl fel sem nézett.
Ahogy Bradley cipőjéért indultam, megláttam magam a tükörben.
Foltos pulóver.
Tegnapi copf.
Pedig régen volt egy nő, aki magassarkút húzott egy péntek esti vacsorához, és rúzst kent fel akkor is, ha csak a szemetet vitte ki.
Valahol még mindig bennem élt.
Csak éppen mélyen aludt.
Miután leadtam a gyerekeket a bölcsődében, alig harminc másodperccel a kezdés előtt estem be a munkahelyi megbeszélésre.
Folyton ugyanazzal nyugtattam magam.
Én átsegítettem Carlt a munkanélküliségen.
Most rajta a sor, hogy engem támogasson.
Hiszen erről szól egy házasság.
Aznap este, miután végre mindkét gyerek elaludt, lerogytam Carl mellé a kanapéra.
Ő éppen tévét nézett.
– Hosszú nap volt – mondtam.
– Nekem is. Állásügyek.
– Hogy ment?
– Lassan.
Kis szünet után rám nézett.
– Figyelj… nem akarok bunkó lenni, de ha rendeződnek a dolgok, szerintem el kellene kezdened edzőterembe járni. Eléggé meghíztál.
Lassan felé fordultam.
– Tessék?
– Csak azt mondom… Alice olyan könnyedén csinálja. Edzés, táncórák… Jót tenne neked is.
Alice Steve felesége volt.
Én csak felnevettem.
A sírás még rosszabb lett volna.
Munka.
Két kisgyerek.
Álmatlan éjszakák.
Mosás.
Főzés.
Takarítás.
Valahol útközben teljesen megfeledkeztem magamról.
Már arra sem emlékeztem, mikor jártam utoljára edzőteremben.
Mikor vettem fel egy ruhát.
Vagy magassarkút.
– Carl… három éve még a mosdóba sem tudok egyedül kimenni.
– Én csak mondtam.
– Tudom.
Megint elengedtem.
A következő hetek egybefolytak.
Parkolókban használtam a mellszívót a megbeszélések előtt.
Maradékot melegítettem, miközben Onica a csípőmön ült.
Bradley dinoszauruszos kérdéseire válaszoltam még azelőtt, hogy levehettem volna a cipőmet.
Carlnak közben kialakult a napi rutinja.
Ülni a kanapén.
– Ma küldtél el önéletrajzot? – kérdeztem egy este.
– Kapcsolatokat építek.
– Kikkel?
– Olyan emberekkel… ezt te úgysem értenéd, Nina.
Megint hagytam.
Alice neve egyre gyakrabban került szóba.
– Látnod kellene a táncos videóit – mondta egy reggel. – Gyönyörű alakja van. Rövid szoknyákat hord. És te?
Megállt a kezem.
Bradley almaszószos arccal nézett rám.
– Carl… néhány hónapja szültem.
– Alice mégis talál időt edzeni.
– Alice huszonnyolc éves. Nincs egy újszülöttje.
Carl csak vállat vont.
Aznap este még egyszer megpróbáltam beszélni vele.
– Segítségre van szükségem itthon.
– Sok minden nyomaszt.
– Engem is.
– Az más.
– Miben?
Nem válaszolt.
Csak ismét a telefonját kezdte nézni.
És megint elfordította a kijelzőt.
Próbáltam elhinni, hogy csak képzelődöm.
De a kis jelek lassan összeálltak.
Amikor Steve és Alice átjöttek, Carl hirtelen mindig lezuhanyozott.
Kölni.
Friss ing.
Mintha randira készülne.
Ebéd után ragaszkodott hozzá, hogy ő vigye haza Alice-t.
Steve döbbenten nézett rá.
Ő sem tudott semmilyen programról.
Alice ekkor rám nézett.
Túl sokáig.
Még aznap délután üzent.
Nem Carl miatt.
Csak ennyit írt:
– Hogy vagy… igazából?
Attól kezdve rendszeresen hozott házi ételt.
Kézbe vette Onicát, hogy végre nyugodtan megehessem az ebédemet.
Figyelmesen meghallgatott.
Semmit sem várt cserébe.
Egy délután csendesen megszólalt.
– Nagyon fáradtnak tűnsz, Nina.
– Jól vagyok.
– Előttem nem kell úgy tenned.
Majdnem elsírtam magam.
A hormonokra fogtam.
Egy héttel később elhatároztam, hogy legalább egyetlen guggolást megpróbálok.
Csak egyet.
A zabkása forgott a mikróban.
Mi baj lehet?
Kiderült…
Elég sok.
Valami megroppant a derekamban.
Félúton megmerevedtem.
Bradley besétált.
Sokáig nézett.
Aztán megkérdezte:
– Anya… miért állsz úgy, mint egy béka? Ugrani fogsz?
Felnevettem.
Könnyek csorogtak végig az arcomon.
A hét legjobb pillanata az volt, hogy a hároméves fiam békához hasonlított.
Aznap este Carl ismét elkezdte.
– Alice tényleg a szépség megtestesítője.
Ekkor még mindig hittem, hogy egyszer majd megérti.
Nem értette.
